Budapesten minden harmadik, vidéken minden ötödik lakás cserél gazdát közvetítő segítségével A lakásvásárlóktól már régen nem kérnek pénzt az ingatlanközvetítők, a túlkínálati piac elsöpörte a címkiadó irodákat. Bár a becslések szerint a használt lakások legfeljebb negyedét adják el közvetítő segítségével, a hirdetésre telefonáló vevő rendszerint ingatlanossal találkozik. - Jó napot kívánok, az eladó lakás iránt érdeklődöm. - Melyik érdekli? - mondja a vonal túloldalán egy hölgy, akinek válaszából rögtön kiderül, hogy nem a tulajdonos árulja a meghirdetett lakást. Erre többnyire már abból is lehet következtetni, ha a hirdetésben nem szerepel, hogy "tulajdonostól" eladó. Kisebb közvetítőcégek munkatársainak bevált ügyfélcsalogató trükkje, hogy az utcán kézzel írt hirdetéseket ragasztanak ki. Magyarországon még némi fenntartással viseltetnek a vevők a közvetítők iránt, akiket fölösleges akadálynak, árdrágító tényezőnek tartanak egy lakásügyletben. Az eladók részéről is van némi távolságtartás, hiszen az ingatlanos cégek által kért 3-5 százalékos díjat sokan soknak tartják. A tipikus eladó először maga vág bele a lakáseladásba. Úgy véli, azért a pár százezer forintért, amit az ingatlanosnak kifizetne, jó pár hirdetést fel tud adni maga is. Aztán telnek-múlnak a hetek, gyűlik a hirdetési költség, vevő azonban még mindig nem akad. Ekkor lép be a képbe az ingatlanos. A nagy, országos hálózattal dolgozó közvetítőcégek munkatársainak eleinte gyakran kell azzal szembesülniük, hogy az eladók mereven ragaszkodnak az általuk kitalált árhoz. Az ingatlanos ilyenkor megpróbálja meggyőzni a lakástulajdonost, hogy faragjon le az árból, mert riasztóan magas, és ha komolyan gondolja az eladást, csak időpocsékolás lesz az egész. - Nemegyszer előfordul, hogy az eladó túl alacsonynak véli az általunk reálisnak mondott árat, s inkább úgy dönt, másnál próbál szerencsét. Aztán néhány hónap múlva visszajön - mondja Pohankovics Zoltán, a Duna House ingatlanközvetítő hálózat irodavezetője. A szakember tipikus hibának tartja, amikor egy eladásra szánt lakást felújítanak. Mindenkinek azt tanácsolják, hogy ha el akarnak adni, akkor ahhoz az ingatlanhoz már nem szabad hozzányúlni. A fiatal vevők ugyanis inkább lerobbant lakást keresnek, mert szívesen foglalkoznak maguk a felújítással, illetve arra törekszenek, hogy minél nagyobb lakást vehessenek, amire majd később költenek. A nagyon lepukkant lakások külön kategóriát alkotnak. Ha cserére szorul a villanyvezeték, ha meg kell oldani a fűtést, ha nincs használható kád, vagy konyhabútor, akkor a lakást 30-40 százalékkal olcsóbban lehet eladni beköltözhető állapotú társainál. Magyarországon amúgy hagyomány, hogy a lakásokat kvázi lakható állapotban, tehát konyhabútorral, használható fürdőszobával kell átadni. Angliában például - mondja a közvetítő - szinte csak a falak maradnak, az utolsó mozdítható, leszerelhető tárgyig elvisznek mindent. Bútorzatot nálunk csak akkor fizet meg, illetve vesz át a vásárló, ha belsőépítész, lakberendező alkotta egységről van szó. Ilyenkor azonban érdemes ingósági szerződést kötni, hogy a berendezés ne a lakás árát gyarapítsa, s kedvezőbb adó alá essen. Egyelőre nem mindenki ismeri fel a hangulatteremtés fontosságát, pedig a vevők közül sokan egy-egy lakás hangulatába szeretnek bele. Ha az eladásra kínált ingatlan belül is tiszta, rendezett - nem feltétlenül felújított - máris jól mutat. Ehhez képest sok olyan fényképes hirdetést látni az interneten, amelyen a fürdőszobai fregolin lógó gatya benyúlik a képbe, vagy a konyhában a mosatlan mellett hever a csikktől dagadozó hamutál. Pohankovics úr elárulja: elsősorban az időseket nehéz vagy lehetetlen rávenni, hogy rendet rakjanak. A vevőjelölteket az efféle helyeken bizony figyelmeztetni kell, hogy vonatkoztassanak el a látottaktól és a lakásban rejlő lehetőségeket figyeljék csak. Néhol bizony élénk fantázia szükséges ahhoz, hogy a negyven négyzetméterre bezsúfolt száz négyzetméteres lakásba való bútorzat mögött valaki megérezze a lakás valódi tereit. Budapesten egyelőre minden harmadik, vidéken még csak minden ötödik lakás eladásában működik közre ingatlanközvetítő. A pontos számokat senki sem ismeri, a piac nagyságáról csak becslések vannak. Tény azonban, hogy egyre többen fordulnak közvetítőhöz mind eladóként, mind vevőként. Ha a megbízott cég valódi munkát végez, tehát szorgalmasan hirdeti az ingatlant és toborozza az érdeklődőket, és - ami a legfontosabb - elfogadható áron el tudja adni a lakást, akkor a tulajdonosok nem sajnálják kifizetni a díjat. A számlát adó közvetítők jutaléka ráadásul elszámolható költség. A fizetés alól kibújni igyekvő ügyfelek ellen ma már minden esetben pert indítanak a cégek. Állítólag erre egyre ritkábban van szükség, a közvetítői munkát egyre többen tartják valódi munkának. Nem hiába: egy-egy lakás eladásához az ingatlanosnak többtucatnyi vevővel kell tárgyalni, naponta több címre elmenni, megmutatni a lakást, s mindezt nem ritkán hiába - hisz lehet, hogy az adott ingatlant egy kolléga adja el előbb. Ez a közvetítő üzleti kockázata. Talán ezért nem terjedt még el a szerződésekben a garanciális határidő, amikor a kizárólagosságot követelő cég vállalja, hogy bizonyos idő alatt eladja a lakást, vagy kötbért fizet. Kizárólagos szerződést kötni csak ilyen esetben tisztességes. Írta : Sándor Tünde