© Tilk László Géza

Kedves Olvasóm!

Megosztom Önnel / Veled az én kis lakóhely választási kálváriámat, amit a sors által sodortatva megéltem.

Berzence

Kezdjük a szokásos fordulattal, hogy egész kicsi gyermekként megszülettem. Speciel Berzencén. Nagy szégyen, hogy a Berzencei nagy kocsmában c. népdalt ma sem tudom és közel negyven év után hallottam először.  Még nagyobb szégyen az, ha megtáltosodnék esetleg és nagy ember lennék, úgy már egy réztáblát sem tudnának elhelyezni tisztelőim a kapu alatt, nemhogy a szülőházamra márványtáblát. Mert az bizony, az úgynevezett Smolcz Ház ott Berzencén ma már nincsen.

Attól tartok vagyunk így még néhányan, hogy elvesztettük azt a születési házat, ami sosem volt a miénk. (Hallottam olyat is, volt ki repülőn született, így bonyodalmat okozott a születési anyakönyv rovatainak. Úgymint születési hely.)

Emlékeimben mélyen benne él, hogy nem csak nagyapám a Szigorú Kun Berci, hanem én is laktam kastélyban. A Berci bizony a vaji várkastélyban lakott, mint lovászgyerek. Huszár is lett belőle, ám sokra nem vitte a sors, inkább messze, Szibériába.  Ám ő is hazaért egyszer.

Ahol én laktam, ott mi – a család - laktunk, meg a bolondok és egy vasráccsal voltunk elválasztva. Hát?

A feljövőim elmondása szerint már Berzencén is öt év alatt legalább három helyen laktunk. Én csak kettőre emlékezem.  Míg aztán a tanár szüleim átmeneti révbe, azaz egy szolgálati lakásba költözhettek 1966 táján Almamelléken.

Almamellék

Ez a hely a közbeszédben nem igen fordul elő az utóbbi 300 évben. Csak egy darab magyar filmben, ami egy vasútállomáson játszódik. Nem is laktam ott sokat, csak ötödikes koromig. Ám sosem felejtem el a „Jaj dombot” ahol szánkózhattam, na és a templomteret, mert ott laktunk, hiszen az iskola és a templom faluhelyen ma is egymás mellett van többnyire.

A déli harangszóra a tyúkhúsleves bizony mindig ott gőzölgött a szocreál konyhaasztalon. Mostanában jöttem rá, hogy ugyanúgy laktunk akkor sokan. Ugyanolyan bútorok között.   Még mindig őrizgetem a régi konyhabútort szüleim halála után a „nyárilakban”. Úgymint konyhaszekrény, konyhaasztal a kihúzható gyúródeszkával, felette a nagyfiókkal,  na meg a két hokedli. A láda sajnos gallyra ment. Ma is viaszosvászonnal borítom. Ha becsukom a szemem a szekrény előtt biztos, vagyok benne, hogy a bal szélső ajtó mögött a legfelső polcon ott a keksz és a porcukor, a hatvanas évek kölyke csenegetett csemegéje. És ha lenne ötven fillérem, akkor leszaladhatnék a Schlichter boltba egy pezsgőporért. Kettő is volt ebből. A vegyes meg az élelmiszer. Na itt loptam először csokit a másik barátom – Ádi - anyukája vezette boltból. A csoki utáni vágy volt az erősebb és nem a félelem. Így esett folt a becsületemen és a lelkemen, amikor felvilágosítottak, hogy is van ez. Ádival ettől még barátok maradtunk, mert többek között ő is kapott a csokiból. Ám azóta is nagyon restellem és Ádi már meghalt.

Ez az idill csak hatodikos koromig tartott. Mert bizony ekkor következett be az első igazi költözködési dráma. El kellett költöznöm onnan, ahol a barátaim laktak. Mert a szülők költöztek. Társadalmi státusom még nem tette lehetővé hogy ellenálljak. Pedig szerettem volna. Hiszen ott kellet hagynom Schlichter Ferit, Almamellék legrendesebb srácát, aki a barátom volt, na meg a többi pajtást. A nagy csaták helyszínét, ahol az alsó falu és a felső falu vásott kölykei, az utca klotgatyás porba fingói összecsaptak Mogyorófa nyilakkal, fűzfa kardokkal. A Feri egy csoda volt. Ő már akkor bevállalta, hogy a szovjet filmekből koppintott két csapatból ő lesz a német. Mert minden tehénlepény jelölte kölyök, szovjet akart lenni. A filmekből ugyanis egyértelműen kiderült, hogy nekik még tölteni sem kell és úgy lőttek és mindig ők győztek. Ahogy a mai filmekben az amerikaiak. 

Sok évvel később tudtam csak meg, hogy a fele családját, így a nagyszüleit is kitelepítették.

A Feri barátsága.

Berzencéről éppen beköltözve Almamellékre, a költözködés utáni napon már untam magam és felfedező körútra indultam. Ez a templomtér előtti járdaszakaszra korlátozódott, úgy nagyjából a ház – azaz az iskola egy része, két osztály, egy fotolabor, egy sportszertár és a szolgálati lakás ez alkotta az épületet - előtt. Feltettem a nyakamba egy ma már előttem ismeretlen márkájú fényképezőgépet, amit azért kaptam meg apámtól, mert már nem működött, de engem még érdekelt. Csak két hosszat róttam, mint a nótabeli szolgálólány a Dunaparton kipirosítva és már jött is a Feri. Mintegy 10 másodpercig méregettük egymást szembejövet, majd miután én voltam a rászorultabb, hiszen ő otthon volt megkérdeztem: Játszunk? Ő egyből rávágta: Játszunk. Azóta is barátomnak érzem. És még találkozunk is nyaranta, bár ő Mernyére én meg Budapestre, helyesebben Sasadra szakadtam. 

Az igazi dráma bizony akkor következett be a lelkemben, amikor az én kicsi bodza és akácillatú falumat el kellett hagyjam. Mert a szülők megint költöztek. Egy nagyobbacska faluba, nagyobb dicsőségét és több pénzért és egy még nagyobb házba. Egy portára. Na ja. A kertben szánkóztam.

Ekkor úgy éreztem magam, mint egy kölyökkutya, akit megvertek. Ez a lakóhely Somogyhárságy volt.

Somogyhárságy

Itt már kicsit messzebb volt a templom. Nem 10 méterre, hanem mintegy 20-ra, vagy harmincra? Sosem mértem ki. A patak és a híd túloldalán.

Na itt már nem a fényképezőgépemmel, hanem egy hasznát férfibringával szeltem át a falut lobogó hajjal. Én nem is tudom, hogy eshetett meg, ám már ekkor hosszú hajam volt.  Az úttörő táborban a lányok el is neveztek Babinak és a tábor kézilabda meccsén visszaszavaztak – amikor a tanár lehozott - a csapatba ötödikes létemre a hetedikesek és nyolcadikosok közé. Egyszerűen a kórus azt skandálta, „Babit akarjuk”. Mit mondhatnék erre? Már akkor is hiú voltam és ez azóta sem javult. Ezzel együtt másnap már el is terjedt a faluban, hogy az új igazgató néninek két lánya van. ( Hát az sem volt semmi, hogy a mutter volt a főnök, a fater meg a beók egyike. Ám ez egy másik történet és nincs összefüggésben az ingatlanpiaccal, már hogy azért a tárgynál maradjak.  )

Szóval lobogó hajjal tekertem végig a Pataki Pistához, aki ide való volt. Ez a nyári táborban Bolyban a már ismertetett beszavazósó helyszínén előzetesen kiderült. Bebringáztam a kapujukba és közöltem, na ideköltöztünk, ahogy mondtam neked a táborban. Ő nem lett a barátom. Így sürgősen barát után kellett néznem.

Mint ahogy a kisközség neve is elárulja, bizony voltak hársak is arrafelé. Maradt is néhány, mert a harmincas években a szederfa – ott így mondták, máshol eperfának nevezik - kampánya a selyemhernyó tenyésztéssel ki nem vágatta. Erről jut eszembe még én is átélhettem a szülőkkel egy len kultuszt, amikor központilag előírták hogy most az új micsurini csoda folytán lent kell vetni. Na és a tanaraknak élen kellet járni a len nyűvésben és én is ott botladoztam, mint a kiscsikó anyám, apám lennyűvése alkalmával. (Istenem. Mi gyalázatot megtettek és ma is megtesznek az emberekkel.)

A hárs, a lelki barát

Szóval egy kis hárs, magnak ott maradt a házunk előtt. Annak ellenére, hogy néhányan már kétségbe vonták – szerintem puszta irigységből és alaptalanul – az épelméjűségemet, be kell valljam, ez a kis hársfa - lehet velem egykorú volt – lett átmenetileg a lelki barátom.

Neki mondtam el magamban, hogy nekem mennyire fáj az, hogy most már harmadjára mozdítanak ki a megszokott és megszeretett környezetemből, szakítanak el a barátaimtól. Ugyanis ezeket a gondolatokat és érzéseket a szüleimnek nem mertem elmondani. Mi több, azt hiszem eszembe sem jutott, hogy elmondjam. Nem is tudtam kifejezést találni ezekre a szorongásokra. Csak jóval később olvastam egy amerikai szerzőtől a helyes költői képet: „Úgy éreztem magam, mint egy vizes zokni”.

Ez az önéletrajzi ihletésű  írás a lakóhely, az otthon választás dolgában eddig tartott.

Ugyanis Pécsre már szabad akaratomból mentem gimnáziumba és micsoda különbség volt átélni azt, a kollégiumból haza mehetek. Volt visszaút!  

(Ezt az érzést meg a Bojtorján együttes írta meg számomra ma is könnyeztetően a nyolcvanas években.)

Kiköltözzünk vagy sem?

Miért osztottam meg kedves olvasóim mindezeket Önökkel / Veletek?

Azért, mert azóta már laktam Debrecenben is és Nyíregyházán is, ám Budapest Székesdülő után 1979 óta lakom itt Budapest Sasadon. A kilencvenes évekkel engem is elkapott a kiköltözési láz, mert a társasházból vágytam vissza a családi házba. Ez úgy tavaszonta jött csak rám és egy-két héten belül elmúlt. Orvos ez ügyből kifolyólag nem látott.  Megnéztünk jó pár házat évente. Ez mintegy öt évig tartott.  Így aztán maradtunk itt, ahol most is lakunk kis családommal.

Mi a tanulság?

Az, hogy a fiatalabbja, akit nem költöztetett az élet – ahogy engem – érzékelhesse, mennyire fontos az otthon biztonsága. Mennyire fontos az, hogy a dolgok helyen legyenek. Mert az emberi lélek erre vágyik, és az otthon helye nagyon nem mindegy. Hiszen csak itt érezheti otthon magát az ember nem? Itt, otthon.

Kedves Fészekrakók!

Gondoljátok végig mindezeket, mielőtt döntötök. Nem minden, a pénz. A kutya is háromszor fordul, mielőtt nyugovóra tér. Ne sajnáljátok hát sem az időt, sem a fáradságot arra, hogy valódi otthonra leljetek.

Mert az ingatlanmarketing?

Na erről majd később írok.

Hagyd nyitva a kiskaput!

Ja? És itt az utca végén itthonról  88 lépésre megtaláltam az én kis hárságyi hársamat is. Így aztán kedves férfi tanítványaim, akiket rávezetlek majd az „értékállóság” csíziójára itt az ingatlanpiacon, a kiskaput ott a nagy mellett mindig hagyjátok nyitva. Csak azért, hogy életetek párja azon bejöhessen, és ő is beleszólhasson az otthonválasztásba, nehogy már a boldogság és a lelki béke elkerülje a portát, az otthont.